Oktatóanyagok

• Mihályfi-gyűjtemény: találd meg a mű alkotóját!

„A Balaton a természet örömkönnye.” Egry József

A salgótarjáni múzeum Mihályfi-gyűjteményének különlegességei közé tartoznak Egry József (1883 – 1951) alkotásai, amelyek között munkásságának szinte minden periódusából találunk értékes műveket. Mai tárlatvezetésünk Egry Józsefet, a Balaton festőjét, legkedvelteb képi témája alapján mutatja be.  A 20. századi magyar festészet legismertebb magyar művészei közé tartozó festőművész fantasztikus tehetségével már fiatalkorában kitűnt társai közül. A falusi napszámosok közösségéből származó ifjú első támogatói között ott találjuk a Művészet folyóirat főszerkesztőjét, Lyka Károlyt (1869 – 1965). A neves művészettörténész bátorításának köszönhetően a fiatal művész a festészet fővárosában, a párizsi Julian Akadémia rajztanfolyamán (1905-1906), majd a budapesti Mintarajziskolában Ferenczy Károly és Szinyei Merse Pál növendékeként folytatott tanulmányokat. A modern festészeti törekvéseket Párizsban megismerő fiatalember nehezen illeszkedett be az akadémikus szemléletű hazai oktatás világába, 1908-ban felhagyott hivatalos tanulmányaival. Egy évvel később a Művészházban rendezett kiállításon mutatta be alkotásait. Ezt követően számos utazást tett, járt Belgiumban, Erdélyben, hosszabb időt töltött Ungváron. Az első világháború kezdetén Nagykanizsán teljesített segédszolgálatot. Súlyos megbetegedését követően a badacsonyi hadikórházba került. Ettől kezdődően további élete a Balaton világhoz kötötte. Megismerkedett szerelmével, Vízkeletyné Pauler Juliskával, akivel 1918-ban kötöttek házasságot. Felesége révén Keszthely és Badacsonytomaj lett az otthona. A jellegzetes balatoni táj, a vízpart, az öböl, a domboldal, a szőlőhegy, a legelő képi témai mellett különleges atmoszférát teremtő és kozmikus erőt sugárzó festményeinek gyakori szereplői a biblikus alakokká (Keresztelő Szent János, Szent Kristóf) formált természetközelben élő emberek.

Megújult festészetét először 1922-ben a Nemzeti Szalon tárlatán láthatta a közönség. 1924-től rendszeresen részt vett a Képzőművészetek Új Társasága (KÚT) csoport kiállításain, majd 1927-ben a művészcsoport elnökségi tagjává választották. Műveivel 1926-ban két kiállításon is sikereket ért el Németországban. (Gurlitt Galerie, Berlin és Richter Salon, Drezda).

Ebben az időszakban készült a Mihályfi-gyűjtemény Pásztorok és tehenek című pasztell képe (Pásztor és tehenek, 1925 k. pasztell, papír, 31×43,5 cm Dornyay Béla Múzeum). Az élmény megszületéséről, a Balaton-felvidék pásztoréletét bemutató képeiről Egry József a következő gondolatokat jegyezte le:

„Kora hajnalban egy Balatonra tartó pásztort láttam. A csorda előtt ment. Utána a tehenek, Amikor a vízhez ért, a kelő nap eléje ragyogott. ….Megállt, hosszan csak a napot nézte. Szája valamit mormolt, közben akkurátusan lehajolva, ujját mint a szenteltvíztartóba, a Balaton vizébe mártotta, aztán a Nap felé fordult és keresztet vetett. Megdöbbentett a látvány. Egy napimádó pásztor…Azóta sem tudtam elfelejteni.”

A fény megfestésének virtuóz és egyben expresszív hatású megoldásait láthatjuk a festő balatoni halászat témájú alkotásin is.

„Életem egyik legnagyobb élménye volt az az éjszaka, mikor a halászokkal először kimentem a vízre. Semmi mást nem láttam, csak a gyönyörű csillagos eget és a tükröződő vizet, a ladik könnyen ringott velünk, s valami remegő pára összekötötte körülöttem az eget és a vizet, s ekkor úgy éreztem, hogy valahol a végtelenség közepében vagyok.”  Egry József

Művei általában, papírra, kartonra olajpasztell, tus vagy ceruza segítségével készületek, de találunk közöttük litográfiákat (kőnyomatokat) is. Egry József, Kossuth-díjas festőművész különleges alkotásai egy tudatosan felépített, magas kvalitású életmű részét képezik a magyar festőművészet történetében. Művei a Salgótarjánban őrzött alkotások mellett számos magyar közgyűjteményben megtalálhatóak.  (Egry József Emlékmúzeuma, Badacsony, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Győr (Radnai-gyűjtemény)

A Dornyay Béla Múzeum honlapján szereplő anyagok mellet a téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Győr Gresham-körről szóló online tárlatvezetéseit.

Báró Mednyánszky László, a 19-20. század fordulójának a legtermékenyebb és ahogy mondják, a legtitokzatosabb alakja volt, akit a szlovák művészettörténet is magáénak tekint. Mednyánszky László 1852. április 23-án született Beckón (ma Szlovákia) és 1919. április 17-én halt meg Bécsben.

Ősi arisztokrata családból származott, felmenői között tudósokat, gondolkodókat, politikusokat, katonákat, papokat találunk. Gyenge fizikumú gyermek volt, így iskolába nem járhatott, magántanuló volt, s a birtokukon dolgozó cselédek gyermekeivel barátkozott. Rajztehetségére hamar felfigyeltek, ezért szülei tájképfestőket fogadtak mellé.  A zürichi műegyetemen, majd a müncheni Képzőművészeti Akadémián és a párizsi École des Beaux-Arts-on tanult. 1879-ben hazatért Beckóra, a Vág völgyébe, s felváltva dolgozott Magyarországon és Bécsben, majd 1889-től három évig ismét a francia fővárosban élt, ahol 1897-ben gyűjteményes kiállítását is megrendezték. Mednyánszky csavargóképeit a párizsi kritika nagy lelkesedéssel fogadta, elismerték művészetét.

1900-ban Galíciában, majd 1901-ben az Adria vidékén és utána négy évig Bécsben dolgozott. 1905-től 1911-ig Budapesten élt, ezután visszatért Bécsbe. A háború kitörése idején ismét Budapesten tartózkodott, élete utolsó nyarát, 1918-ban pedig Nagykőrösön töltötte, de októbertől ismét Bécsbe tért vissza és ott élt haláláig.

Mednyánszky pályája kezdetén főként tájképeket festett, Tisza menti és felvidéki motívumokat, a barbizoniak finom naturalista stílusát követve. Átmenetileg hatott rá az impresszionizmus fényfestése is. Fő művei azonban a 19. század végétől festett, döbbenetes emberlátásról tanúskodó csavargófigurák. Bár bécsi műtermében megfordultak a kor legismertebb személyiségei, ő mégis hazavágyott a parasztlegények, cigányok, kocsisok, katonák, koldusok és a külvárosok kétes egzisztenciái közé. Modelljeit is főként közülük választotta. Mednyánszky ugyan arisztokrata családból származott, ő maga az anyagi javakkal mégsem törődött. Vagyonát szétosztogatta, mások segítésére fordította. Képei is csak addig voltak érdekesek számára, amíg el nem készültek. Éveken át vezette naplóját, melyben rendszeresen „beszámolt” élményeiről, az őt ért hatásokról, művészetéről és életfelfogásáról.

Modelljeit az utcán találta meg, s többnyire a társadalom alsó rétegeiből származó fiatalemberek keltették fel érdeklődését, úgy is mint modellek. A férfiak iránt érzett vonzalmát nyíltan nem vállalhatta fel sosem. Nőket és módosabb polgárokat sosem festett. Műveinek nagy csoportját csavargóképei alkotják, melyek tulajdonképpen katona-képeit készítették elő. Ha tehette, ő is csavargóként vándorolt.

 Az I. világháború alatt harctéri rajzolóként a művész bejárta Galíciát, Szerbiát, Dél-Tirolt.  Elmúlt már 60 éves, amikor haditudósítónak jelentkezett, hogy rajzaival örökítse meg az eseményeket. Kora és állapota miatt visszautasították jelentkezését, de Tisza István miniszerelnök közbenjárására kijutott a harctérre. Ez időtől kezdve haláláig a háború volt festészetének legfőbb témája. Művei nem szokványos csataképek. Háborús képein a megrázó emberi tragikum, az értelmetlen pusztítás szerepel. Megindító humanizmussal festette meg az emberi esendőséget és kiszolgáltatottságot.  Rajzaival a szenvedést, a háború értelmetlenségét festve hideg, kegyetlen, vad, embertelen világot vázolt fel, melyeket a hadszíntér első vonalában készített. Mednyánszky László fronton töltött életéről számos anekdota ismert. Békésy István így ír:   „A háború vége felé hosszú hónapokat töltött az olasz fronton, nem hátul, a törzsnél, hanem, az első vonalban, gyakran a legvadabb ágyú- és puskapárviadal közepette. Jellegzetesen nyurga figuráját, kackiásan felcsapott huszársapkáját a front mind a két vonalán jól ismerték. Igen: a frontnak mind a két oldalán, hiszen az olasz arcvonal egyes részein kavernák, lövészárkok aránylag közel voltak egymáshoz, s az olaszok is rokonszenves érdeklődéssel figyelték a művészt, aki ihletett hévvel, a munkától elragadtatva készítette rajzait, vázlatait, és egy-egy sziklaoromra kitelepedve, fittyet hányt a fütyülő golyóknak. Történt pedig, hogy az olasz oldalon támadásra készülődtek. De mielőtt a Doberdó tájainak egyik hírhedett pergőtüzét megindították volna, a tüzérségi megfigyelőben gubbasztó talján tiszt észrevette a nyugodtan rajzoló Mednyánszkyt. A művészet iránt érzett tisztelet és lelkesedés kissé túllódította az olaszt a fegyelmi szabályzaton, mert kezéből tölcsért formált, és harsány hangon átkiáltott a magyar vonalba: – Öreg festő, menjen hátra, mindjárt tüzelünk…! Mednyánszky barátságosan visszaintegetett, és teli torokból, szép olasz szóval válaszolt az ellenséges hadfinak: – Grazie mille, uraim! Icipici kis türelmet kérek, una piccola pazienza…Néhány vonás csak…mindjárt befejezem a képet…Így…Most már lőhetnek…köszönöm!”

A háború alatt korábbi betegségei előtörtek, s amikor Isonzónál súlyos sebet kapott, leszerelték. Halálos ágyán kérte, hogy szerelme, Nyuli (Kurdi Bálint) mellé temessék a váci temetőbe. Végakaratát nem teljesítették, Bécsben temették el. 1966-ban a magyar állam hazahozatta és a Kerepesi temetőben nyugszik.

A Dornyay Béla Múzeum 9 Mednyánszky képet őriz. A Mihályfi-gyűjtemény darabjai 1905 és 1910 között készített munkái ízelítőt adnak a művész táj- és emberábrázolásaiba. Csavargóképei minden szépítés nélkül mutatják be a hányatott sorsúakat, a szegénységben élőket. E műveket nézve érződik Mednyánszky fogékonysága az elesettek iránt. A panteisztikus tájképei szintén meglepő érzékenységről tanúskodnak. A legbensőbb természetközelség, a természet látványának hangulati megértése jellemzi tájképfestészetét. Mednyánszky a természetben vagy barátai, a szegény emberek között érezte jól magát, ez művészetéből is erőteljesen kidomborodik.

Mednyánszky naplójának köszönhetően egy-egy modelljét név szerint is azonosítani lehet. A tót legény, Jan Horák több portrénak is modelljéül szolgált, – így a Dornyay Béla Múzeumban őrzött képének is.  A fiút életének több szakaszában is megörökítette a festő. Kutatók szerint Jan Horák vonásaiban visszaköszön Kurdi Bálint arcképe, akivel a festő 25 éven át ápolt jóbaráti kapcsolatot, s halálát a művész sosem tudta feldolgozni.

1906 a régóta várt pozitív változás éve Rippl – Rónai József (1861 – 1927) életében. A neves festőművész a századforduló idején úgy döntött, hogy 13 év után a festészet fővárosának tartott Párizsból visszatér Magyarországra. A budapesti művészeti élet kezdetben félreismerve művei kvalitását nem fogadta el a szokatlan, külföldi ízű, élénk színekben gazdag kompozícióiát. A kezdeti lehangoló sikertelenséget követően csupán a negyedik budapesti tárlata, amelyet a Könyves Kálmán Szalonban (Budapest, Nagymező utca 37-39.) rendeztek, hozta meg számára a hazai elismerést és a biztos egzisztenciát. A magyar kultúra évszázados hagyományként előszeretettel figyelte a párizsi történéseket, így Rippl – Rónai József művészeti értékeinek felfedezésével, valamint a Henri Matisse (1869 – 1954) és a fauves (vadak) mozgalom hatását Budapestre hozó Czóbel Bélának (1883 – 1976) köszönhetően elkezdődhetett a hazai modern festészet megteremtése.  Az elkövetkező években Rippl felszabadult alkotókedvvel festett újabb és újabb különleges hatású alkotásokat. Művészetének ezt a periódusát, a kukoricaszemek formájára emlékeztető festékfoltokról, „kukoricás korszaknak” nevezte el.

Olajfestményein a korábbi évek színhasználatához képest „megvadult” színek jelentek meg. A tüzes „színharsogást” a művész szerint aktuális kedélyhangulata követelte. Rippl a „kukoricás festés” receptjét meghatározva a híres francia posztimpresszionista festő, Paul Gauguin (1848 – 1903) új festészetet tanító szavait idézte: „Abból áll ez, hogy színeket egymásra semmi körülmények között nem rakunk. Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell venni belőle, úgy, ahogy van.” Rippl-Rónai József a festményeken barna vagy angolvörös kontúrozással festette meg az ábrázolt formák körvonalait, majd a felületeket pöttyözéssel töltötte ki, olyan módon, hogy vibráló, élénk hatást keltve a pigmentszemcsék szabálytalan játékával oldotta fel a kontúr szigorúságát. A pöttyözést a „pointilizmus vagy divizionizmus” francia festőitől, Georges Seurat-tól (1859-1891) és Paul Signac-tól (1863 – 1935) kölcsönző képein a tér fokozatosan elvesztette mélységét, az ábrázolás síkszerűvé, kétdimenzióssá vált. A már említett gauguini „cloisonné” szerinti színfelületek erőteljes színfoltokká váltak, háttérbe szorítva a tárgyi világ formáit. Rippl festészetét Lázár Béla e szavakkal értelmezte:

„Számára a tárgyi világ csak ürügy; festészetében az egyenletes ecsetvonásokból építkező színegyüttesek síkkomponálása a lényeg. Már csak az erőteljes körvonalak mintázata utal az »ábrázolt« jelenetekre, képeit festői egység és közvetlenség jellemzi. A festmények harmóniája nem a külső világból szűrődik át a képi realitásba, hanem a kompozíciók önnön kvalitásaiból adódik.”

Festményeinek fő témája a saját életéből, abból a mikrokozmoszból táplálkozik, amely a szülővárosában, Kaposvárott letelepedett festőművész mindennapjait meghatározta. Ebben az időszakban Rippl képeinek állandó modellje francia felesége Lazarine és nevelt leányuk Paris Anella. A vidéki lassabb élet velejárója volt, a megnyugtató természetközelség. Lakhelyük, a kaposvári Róma-villa csodás parkja gyakran a kompozíciók képi hátterét adta.  A Dornyay Béla Múzeum Mihályi-gyűjteményében őrzött Rippl- Rónai festmény a művész kukoricás korszakának egyik legszebb alkotása. Különlegessége, hogy a képi műfajok finom találkozásáról szól. (életkép, csendélet, tájkép).  A Róma-villa verandáján fehér asztalterítőn a reggeli étkezés porcelán kellékei sorakoznak. A képmező előterében élénk vörös árnyalatú kerti székek láthatóak erőteljes színpárt képezve a sárgára festett faverandával. A háttérben a villát körülvevő természet ábrázolásával kinyílik a tér a park fái felé.  A festményt szemlélve és Paris Anella visszaemlékezését olvasva közel kerülhetünk az otthoni csend szépen megőrzött emlékéhez.

„Egyik fő jellegzetesség a Róma villái életnek az volt, hogy nagyon korán kellett felkelni. Majdnem minden reggel – természetesen nyáron és csak ha jó volt az idő – már 5 órakor talpon voltunk. Gyors, ahogy elneveztük, macskamosdás után elindultunk, Józsi bácsi, Pubi, ennek húga Baby, aki a szünidőt szintén nálunk töltötte – és én, egy hosszabb erdei sétára. A közelben volt a gyönyörű szent pali erdő, amely körülvette a Róma-hegyet és a vége az ivánfai hegy völgyében volt. Rendszerint ezt az utat jártuk meg. A park alsó részében a völgyben, az ott levő kerekes kútból Pubinak, Józsi bácsi segítségével, vizet kellett húznia, amiből azután mindnyájunknak – akár tetszett, akár kellett, akár nem – inni kellett. Józsi bácsi roppant élvezte a jó hideg vizet. Részemre azonban ez volt a kirándulás legkellemetlenebb pillanata. Utáltam az üres gyomromba a hideg vizet, szinte hányingert kaptam minden alkalommal – de Józsi bácsinak az volt a véleménye, hogy ez nagyon egészséges. A kúttól azután még felkapaszkodtunk a dombra, ahol már terített asztal várt bennünket, finom kakaóval és vajas kalács. Gyümölcsöt akár egész nap ehettünk.”
Rippl-Rónai emlékkönyv – Paris Anella visszaemlékezéseivel Rippl-Rónai Józsefről. Kaposvár, 2008.

Mattis Teutsch János a brassói faipari iskola elvégzése után Budapesten, Münchenben és Párizsban folytatta művészeti tanulmányait. Ezt követően visszatért szülővárosába, Brassóba, ahol egykori iskolája tanáraként dolgozott. A faplasztikák készítése mellett kezdetben tájképeket, majd absztrakt kompozíciókat festett. (Érzetek, 1919, Lelki virágok 1920.)

„Az első akvarelleken szinte naturalisztikus hűséggel jelenik meg a környezet. Később még felismerhető egy-egy részlet, leginkább fa, de a főmotívum mellett a táj absztrakttá válik. Az idő haladtával ezek is eltűnnek, s maradnak a színek és a vonalak önmagukban, mint itt is láthatjuk. A zöldek, sárgák, rózsaszínek, lilák halovány hullámvonalai a brassói táj idilljét jelenítik meg, a lankás dombokat, s a közöttük megbújó kicsi falut.” Majoros Valéria

A művész életében a 10-es évek közepén drámai változás történt. Feleségét fiatalon elveszítette, két kicsi gyerekükkel egyedül maradt. A tragédia hatása az alkotásiban is megfigyelhető mélységgel jelentkezett. Ekkor született meg a neves linóleum – metszetek sorozata. Kassák Lajosnak köszönhetően Mattis – Teutsch a MA folyóirat fő illusztrátora lett. Barátja, 1917-ben albumban is közreadta a grafikai sorozatának 12 lapját 100 számozott és 10 amatőr példányban. A festő életművének érdekes fejezte a Rómában kiadott Atys című irodalmi- és képzőművészeti folyóiratban (1920 november 4-i szám) megjelent verseihez kötődik. Az újság 4. oldalon egy linóleummetszete kíséretében két versét közölte. Online tárlatvezetésünkhöz közülük a Mihályi-gyűjteményben őrzött festményeihez szorosan kapcsolódó Március című költeményét választottuk.

MATTIS TEUTSCH JÁNOS

Maerz / Március (1919)
Tal weiss umfangen  / Völgy hó körben
Höhen steil still  / Hegy mind szökken csend
Einsam Ruhe schüttert beugt / Magány nyugalom reszket hajlik
Schritt hallt tönt / Lépés szól zeng
Auge fasst / Szem fog
Grün sanft hebt streckt / Zöld lágy kél nyújt
Kraft spaltet spreizt / Erő feszít hasít
Weiss hält Grün / Fehér tart zöldet
Gelb birgt Weiss / Sárga rejt fehéret
Farbe Form neuerwacht / Szín forma újraéled
Lebt Tal beginnt neu / Él völgy kezd új
Weiss Grün / Fehér zöld
Sieh Auge / Nézd szem
Freud greif fass / Öröm fogj markolj
(Tandori Dezső fordítása)

A Dornyay Béla Múzeum képzőművészeti gyűjteménye 35 db Szalay Lajos grafikát őriz, melynek egy része a Mihályfi-gyűjteménnyel, a másik része pedig az I. Országos Rajzbiennálé révén került a múzeumba, ugyanis Szalay Lajos kamarakiállításával nyílt meg e jelentős kiállítás.

A Kossuth-díjas festő- és grafikusművész 1909-ben született Őrmezőn, Tarnabodon és Miskolcon gyermekeskedett, majd Képzőművészeti Főiskolán tanult. 1946-ban Párizsba utazott, innen rövidesen Argentínába emigrált, a tucumáni egyetemen, majd a Buenos Aires-i-i képzőművészeti főiskolán tanított. Grafikusként hamar nagy hírnévre tett szert, több rajzalbuma is megjelent, és azt írták róla, hogy az argentin rajzművészetnek két korszaka van: a Szalay előtti és a Szalay utáni. 1960-ban családjával együtt az USÁ-ba költözött. Itt készült világhíres Genezis című albuma. Első hazai önálló kiállítása 1972-ben volt. Ezután hazalátogatásai sűrűsödni kezdtek, gyakran töltött hosszabb-rövidebb időt Budapesten és Miskolcon. A Szalay-házaspár 1988-ban költözött végleg haza, Miskolcon telepedtek le. 1995-ben hunyt el. Művészetét világszerte elismerik, a legenda szerint maga Pablo Picasso nyilatkozott így róla: „Ha két grafikus neve marad fenn az utókornak a huszadik századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz.”

Derkovits Gyula (1894 – 1934) művészetében a 1920-as években alkotó fiatal képzőművészekhez, Szőnyi István (1894  –  1960) körének törekvéseihez hasonlóan fontos szerepet töltöttek be a sajátos tematikájú önarcképek.

Derkovits a modern képzőművészetet bemutató egyik meghatározó fővárosi kiállítóhelyén, a Belvedere – képszalon számos tárlatán szerepelt a rézkarcoló nemzedék alkotóinak társaságában. A rézkarc készítést Kmetty János (1889- 1975) műtermében ismerte meg. E technika legizgalmasabb képi témáit a „szerepjátszó portrék” jelentettek. Művei közül a radikálisabb kompozíciók közé tartozott az ún. püspök – önportré. A képen a politikai ideológiáját nyíltan megmutató, azért elszántan küzdő papként ötágú csillaggal díszített püspöksüveggel fején ábrázolta önmagát. E képtípus nem volt egyedülálló jelenség a kor festészetében, a főpapi ornátusban megfestett művész-önarckép másik ismert példája többek között Czigány Dezső (1983 – 1937) ironikus hangvételű bíborosportréja.

A Szőnyi Istvánnal egyidős Derkovits Gyula önképzéssel, különböző szabadiskolákban és műtermekben sajátította el képzőművészeti alapismeretit. Meghatározó volt számára a Nyolcak művészcsoport tagjának, Kernstok Károlynak a nyergesújfalui iskolájában eltöltött időszak. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, aki számos képzőművész ismert modellje volt. A Pesti Napló 1922-ben a „Látogatás híres modelleknél” című interjújában a kettőjük a kapcsolatát így mutatta be:

„Izmos, különös mélyről aknázó, nagyot akaró és nagyon érdekes tehetség ez a fiatal, sápadt, szőke fiú, Derkovits Gyula volt asztalossegéd. Az asszony született, Dombay Viktória összesen huszonegy éves és öt év óta hivatásos aktmodell. Nyergesújfalun ismerkedtek meg három évvel ezelőtt, a Kernstock-iskolában, és a házasságközvetítő maga Kerstock mester volt,  „kért, hogy menjek hozzá és segítsem ezt a fiút, mert magában bizony nem él meg. Így lettem én az uram első mecénása…”

A nehéz sorsú, sokat nélkülöző házaspár kapcsolatáról szól Derkovits Gyula „Mi ketten.” – sorozata. Derkovits művészetében az otthon-képek intim világát megjelenítő alkotásai közül kiemelkedek az 1927 – 1933 között készült kettős önarckép – sorozatok. A „Mi ketten” téma számos variációja maradt fenn, köztük a Mihályi-gyűjtemény expresszív hatású rézkarca, amely a kicsi népszínházutcai lakásműteremben mutatja az éppen alkotó festőt és az őt életben tartó múzsáját, Vikit. A szeretet és megértés szép példáját mutató kapcsolatuk 1934-ben ért véget, amikor a betegség és a szegénység együttes kínjai miatt elhunyt Derkovits Gyula. Félbemaradt életműve a két világháború közötti magyar képzőművészet kiemelkedő öröksége. A tiszteltet és a művészete iránti megértést csupán halála után kapta meg. Művészi értékeinek elismertetésében nagy szerepe volt a festőt személyesen is jól ismerő Mihályfi Ernőnek, aki szomorú barátként írta meg a művész nekrológját.

„…39 évig élt Derkovits Gyula, rettentő szegényen, gőgös szégyenkezéssel elbújva az emberek elől. Csak egy volt közülük mellette, Viki, a felesége, aki 15 éve önfeláldozással ápolta, biztatta és dolgozott érte: modellt állt, súrolt, mosott vagy papírzacskót ragasztott. Derkovits Gyulát kevesen ismerték, csak a képei tűntek fel itt-ott, kiállításokon, mindig a legteljesebb elismerést, lelkes kritikákat aratva.”

Mihályfi Ernő Derkovits művészete iránti szertette és műértő figyelme is szépen megmutatkozik a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumban őrzött egykori műgyűjteményében szereplő remek alkotások válogatásában.

Uitz Béla, a magyar aktivizmus egyik legnagyobb tehetségű festőművésze 1887-ben szüle-tett Mehalán, egy kis faluban Temesvár mellett, a mai Románia területén. Szülei néhány hold földön gazdálkodó parasztok voltak. Uitz a gyermekkori rajzolgatás és a gimnáziumi rajzleckék után a festészetet választotta élethivatásul.  A budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult. 1914-ben állított ki először, s mindjárt jelentős sikert aratott az Ifjú Művészek Egyesületének kollektív kiállításán. Vele egyívású fiatalemberek, a később Kassák Lajos körül csoportosuló aktivista festők, Nemes Lamperth József, Kmetty János stb. tartoztak ehhez a csoporthoz, amelyet a francia fauve-okkal és német expresszionistákkal rokon útkeresés jellemzett. Uitz művészete a kiváló költő és művészetszervező, Kassák Lajos folyóiratainak, a Tettnek és a Mának  megtermékenyítő hatású légkörében alakult ki. Szénnel, majd tussal rajzolt kompozícióit szenvedélyes hangvétel, kötött, racionális jellegű képépítés, az expresszív és konstruktív elemek sajátos szintézise jellemezte. 1915-ben a  san francisco-i világkiállításon aranyérmet nyert. A MA aktivista művészeti folyóirat 1916. évi 1. számában erről a következő rövid hír olvasható: „Regisztráljuk, hogy Uitz Bélát, a ’MA’ belső munkatársát a san-franciscoi kiállításon a grafikai nagy aranyéremmel tüntették ki. Ehhez az örvendetes hírhez csak annyit jegyzünk meg, hogy szegényes kísérletek után elsőnek ő fordította grafikánkra a külföld figyelmét.”  Nem a manapság oly kedvelt aktivista és formabontó kísérletek eredményeként létrejött remekművek, hanem a családi élet nyugalmát és az anyaság csodáját dicsőítő, intim hangulatú alkotásokkal sikerült kivívnia a nemzetközi elismerést 1915-ben. E művek ihletőjét, Kassák Terézt 1912-ben vette feleségül, aki két fiúgyermeket szült neki a következő évek során. Ettől kezdve a művész számára szinte kimeríthetetlen témának bizonyult felesége és az anyaság témája.

1915-től művészétében is és politikai hozzáállásában is mind radikálisabb lett. A kezdeti háborúellenességet mindinkább a kommunista forradalmiság váltotta fel nála, aktív részese lett a Tanácsköztársaság kultúrpolitikájának. Az 1919-es magyar forradalom eseményei politikailag radikalizálódás és felfokozott művészeti tevékenységre ösztönözték Uitzot.

A magyar kommün bukása után emigrációba kényszerült, Bécsben (1919-1923), majd Párizsban (1923-1926) élt. Sorsát végérvényesen a kommunista mozgalomhoz kötötte. 1926-ban a Szovjetunióban telepedett le. A moszkvai képzőművészeti főiskola, a Vhutein tanára lett, majd a forradalmár művészek nemzetközi irodájának titkára (1931-1935). Nagy festői dekorációs feladatokkal bízták meg.   Frunzéban, Kirgizia fővárosában Okszana Pavlenko festő-nővel élt együtt, aki állandó munkatársává vált. 1936 és1938 között a Kormányzósági Palota murális feladatain dolgozott. 1938-1939-ben koholt vádak alapján börtönbe került. 1940-ben visszatért Moszkvába. Uitz 1968-as budapesti gyűjteményes kiállításának sikere után végleg hazatért Magyarországra. 1972-ben hunyt el. A Magyar Népköztársaság elnöki tanácsa életművéért, munkásmozgalmi tevékenység A munka Vörös zászló Érdemrendjével tüntette ki. Műveit 1970-ben Berlinben és Prágában is bemutatták.

Uitz Béla és az anyaság témája

A tízes évektől kezdve a húszas évek elejéig Uitz számos munkája ábrázolja a közvetlen családját. A leggyakoribb modell maga Kassák Teréz, illetve sokszor, az apaság élményét is tükrözve felesége mellett a kis-gyermek is. A feleségét ábrázoló munkák a mindennapok egyszerűségét mutatják be, olyan apró, egyáltalán nem magasztos pillanatokat ragadnak meg, mint a manikűrözés, a varrás, a vasalás vagy éppen a szoptatás. Talán nem túlzás megállapítani, hogy a fenti okok mellett az intim témákhoz Uitz azért választotta gyakran a rézkarcolást, mert „egy kis tűvel fémbe karcolni olyan intimitás, amit az ábrázoló művészetben más anyag nem nyújthat. (…) Összesűrítheti egy élet munkáját és mondani valóját egy tenyérnyi rézlemezen.”  A témák, talán az anya gyermekével kompozíciót leszámítva, egyáltalán nem tekinthetők klasszikus témának. Újszerűségét fokozza az expresszionisztikus megformálás, ugyanakkor ezek a művek legalább annyira merítkeznek a klasszikus elődökből, mint amennyire illeszkednek az avantgárdhoz.

Uitz Béla: Vaszilij Blazsennij székesegyház

Uitz Béla 1919-es múltja, és politika tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy 1921 januárjában kiküldjék Moszkvába. A Komintern III. Kongresszusa, amelyet a pártegység megszilárdításának jegyében tartottak, segítette Uitz világnézetének, politikai meggyőződésének kikristályosodását. „Uitz Béla megismerkedett Moszkvában a szovjet művészeti élettel: a proletárkulttal és annak gyakorlatával, a konstruktivistákkal.

Uitz a konstruktivista művészetet még Bécsből ismerte, de Moszkvában behatóbban ismerkedett meg az avantgárd mozgalmakkal. A Komintern III. Kongresszus alkalmával megnyílt egy konstruktivista kiállítás, mely sorsdöntő hatással volt Uitz művészetére. Mély benyomást tett Uitzra, hogy Malevics, Tatlin, El Liszickij, Goncsarova, Archipenko és Chagall alkotásait élőben láthatta. A művészeken kívül a város és az épületek szépsége, a régi orosz építészet emlékei, elsősorban a Vörös téren álló Vaszilij Blazsennij székesegyház késztette őt rajzolásra.

A templomot Rettegett Iván orosz cár építtette hálaként a kazanyi tatár kánság felett 1552-ben aratott győzelem és Kazany bevétele emlékére. Az eredetileg Mária Oltalma- templom a mai nevét a 16. század végén kapta, amikor itt helyezték örök nyugalomra a moszkvaiak kedvelt szent bolondját, Boldog Vazult (Vaszilij Blazsennij).[1] Az aszimmetriát és a szimmetriát váltogató, egyedülálló szerkezetű templomról, melynek a központi, kis kupolás tornyot körülvevő nyolc kupolája Kazany nyolc ostromát szimbolizálja, rengeteg rajzot készített Uitz. A Moszkvában és Moszkváról készült színes tusrajzai kiemelkedő jelentőségűek. A városrészletek és a régi orosz templomok formarendjét dolgozta fel és alakította át saját művészi elképzelései szerint. „A számtalan templom aranyban, vörösben, kékben és fehérben ragyog” – írja Uitz moszkvai eposzában, s kifinomult művészi érzékenységgel reagált az idegen táj megkapó részleteire.[2]Három alapszínnel, áthatások és sűrítések révén a hagymakupolák lobogni látszanak. A Vaszilij Blazsennij székesegyház annyira megihlette, hogy hat változatot[3] is készített róla, melyből kettőt a Dornyay Béla Múzeum Mihályfi-gyűjteménye is őriz. Ellentétben az impresszionistákkal, akik egy-egy témát többször is feldolgoztak Uitz nem a napszakonként változó fényhatásokban örökítette meg a Kremlt és környékét, hanem a benne visszhangzó képet más-más hangulattól ihletve, expresszív rajzi formába ültette át. Megfigyeléseiről kis vázlatokat is készített, igyekezett elraktározni magában a látottakat, hogy később – Bécsbe visszatérve – a vázlatok nagyméretűvé növekedve elevenedjenek meg. Tiszta színekből hozta létre kompozícióit, de nem a fauves-ok hagyományát követte, hanem sajátos közép-európai módon a színt mindig alárendelte a vonalnak, a toll vagy ecset lendületes vezetésének. A moszkvai képeken hol csak egyetlen színnel, hol a három alapszínnel, néha az arany és ezüst lehetőségeivel dolgozott. Az orosz kortárs művészek közül csak kevesen (pl. Lentulov) voltak, akik olyan erővel – leegyszerűsítve és ezáltal fokozottabban hangsúlyozva – lényegítették képpé a moszkvai architektúrát, mint Uitz.

Siratás

Elsősorban az expresszionista művészek nagyon érzékenyen reagáltak koruk tragikus eseményeire, a világháborúra, a vérengzésekre, a szegények szenvedéseire. Személyes élményeik és a benyomásaik kifejezésére a keresztény motívumokat használták fel, és avatták a háború általános és aktuális jelképévé. Az ellentéteket  a tízes évektől kezdve széles körben elterjedtek a szenvedő, élettelen test, illetve a halott siratást ábrázoló jelenetek.  Így vált például a keresztrefeszítés, a Krisztus siratása és a Pietà – motívum a háborúban elesettek szimbólumává.

[1] Vazul 1469-ben született a ma már Moszkva belső részén lévő Jelohovóban. Parasztcsaládból származott, és csizmadiának tanult, de 16 éves korában egyszerre csak felfedezték látnoki képességeit, és azt követően a mélyen tisztelt moszkvai félkegyelműek egyikeként élte életét. Meztelenül, csupán önsanyargató láncokban mászkált, nem volt hajléka, a szabad ég alatt aludt telente is, és megtartott minden böjtöt. Meglátta és leleplezte a hazugságot és a képmutatást, és a rettegett cárt sem kímélte prédikációiban. A kortársak szerint Vazul volt szinte az egyetlen ember, akitől félt Rettegett Iván cár (1530-1584). Erre utal az is, hogy Iván Vazult közvetlenül a Kreml mellett temettette el, teljes udvartartásával megjelent a temetésen, sőt bojárjaival maga is vitte koporsóját, amikor a szent ember 1552-ben meghalt.

[2] Bajkay Éva: Uitz Béla (Szemtől szembe). Bp.: Gondolat, 1974. 112. p.

[3] Uitz Béla: A Vaszilij Blazsennij székesegyház é.n. 86,5 x 52 cm karton, piros tinta MNG ltsz.: F.69.383.; A Vaszilij B-lazsennij székesegyház, 1921. 61 x 45 cm, p. tus, akvarell,  Dornyay Béla Múzeum, ltsz.: 81.130.; A Vaszilij Blazsennij székesegyház teljes képe, 1921, p. akvarell, 24 x 21 cm Dornyay Béla Múzeum, ltsz.: 81.371.; A moszkvai Vaszilij Blazsennij székesegyház, magántulajdon: Bécs; A moszkvai Vaszilij Blazsennij székesegyház részlete, é.n. p., akvarell, tempera, 60 x 45,5 cm, MNG ltsz.: F.69.101.; A Vaszilij Blazsennij székesegyház absztrakt átélése, magántulajdon: Budapest, p. tinta 30 x 23 cm; A moszkvai Vaszilij Blazsennij székesegyház, 1921. p., akvarell, 30 x 23 cm, Scottish National Gallery of Modern Art, Edingburgh

LOUIS GAULOIS EMLÉKÉRE (Gulácsy Lajosról) K. PEÁK ILDIKÓ

A kiadvány elolvasható ezen a linken: NÓGRÁD MEGYEI MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE 2007